Maria Lina hangja

Minden család tanult és továbbadott már valamilyen tanulságot. Ha egyet kellene választanom azok közül, amelyeket megtanultam és tovább szeretnék adni, azt mondanám, hogy étel soha nem veszhet kárba. Anyám ebben kiváló példát mutatott. Ez az intelem közvetlenül a háború utáni időkből ered, abból a nehéz korszakból, amikor minden szép és értékes volt. Olyan tanítás ez, amelynek a Ferrara megyében fekvő kisvárosra, Lagosantóra jellemző pirított sajthéj illata van.

Minden nyáron Libera nagymama otthonában gyűltünk össze. Nagyszerű volt találkozni, mert az év többi részében nem sok alkalmunk volt látni egymást. Mindannyian körbeültük a kandallót, és sajthéjat meg kukoricacsöveket sütöttünk. Emlékszem, ahogy nagymama elosztotta közöttünk, gyerekek között a kukoricacsöveket, miközben erről a háború óta élő hagyományról mesélt. Apám és a fivérei akkor még kicsik voltak, este lehetetlen volt kimenni, és televízió sem volt. Így talált ki a nagymamám a falu többi asszonyához hasonlóan egy másik módot arra, hogy együtt tölthessék az időt.

Egy kisvárosban éltünk, ahol mindenki segített a másiknak. A gazda a kukorica betakarítása után mindig hagyott nekünk néhány csövet, anélkül, hogy tudta volna: ebből családi hagyomány lesz. Amikor anyám hozzáment apámhoz, ő is átvette ezt a szokást, és mivel nem volt kandallója, a konyhai tűzhely lángján sütötte meg a kukoricát. Most pedig én teszem ugyanezt a lányommal, Alice-szal, aki még nem főz, de enni nagyon szeret.

Valahányszor ragùt készítek, mindig megkóstolja, és azt mondja: „Nem érzem benne a nagyi illatát.” Ezzel kedvesen arra céloz, hogy tegyek bele több sajthéjat. Ilyenkor felidézem azokat a délutánokat is, amikor a nagymamám történeteit hallgattam, amikor még nem volt sok játékunk, és az egyszerű kövek éppolyan értékesek voltak, mint minden más.

Ezért olyan fontosak a hagyományok. Nyitott ajtót jelentenek a gyökereinkhez, amelyen át visszatérhetünk az emlékeinkhez. Az én emlékeim egy Lagosantóban élő család és a Bagnolo in Pianóban lakó nagyszüleim képeiből állnak össze. Anyai és apai ágon is emlékek mozaikját alkotja a család: fejest ugrani az öntözésre használt nyílt csatornába, vagy bújócskázni a szénásszekéren... Egyszer a szekér elé kötött szamár megvadult és elvágtatott velünk, nagyapánk pedig utánunk rohant, és torkaszakadtából kiabált. Nagyapánk úgy festett, mintha egy régi fényképből lépett volna elő: kalapot viselt, és sarlót tartott a kezében a széna vágásához. Emlékszem a kockákra vágott görögdinnyére, amelyen az unokatestvéreimmel osztoztunk. Arra az ostoba félelmemre is emlékszem, hogy nagymamám kevésbé szeret, csak azért, mert én nem aludtam nála, mint a fiútestvéreim. De ez a félelem mindig elszállt, valahányszor körbeültük a kandallót.

Vannak, akik nem mutatják ki könnyen a szeretetüket, nem puszilgatnak és nem ölelgetnek, mégis akadnak pillanatok és hangulatok, amelyekben megmutatkozik, milyen mélyen szeretnek. Nagymamám számára ez a pillanat a kandalló előtt jött el, amikor kukoricacsöveket sütött.

Ez csak egy kis részlet a családom történetéből, egy utazás az emlékek között, amelyre mindig szívesen indulok. Egy emlék, amely éppoly értékes, mint az étel.

Közreműködők:
Szöveg: Carlotta Fiore
Fotó: Diego Rosselli